Írások
Derű sugárzik belőled, egész életedre jellemző volt a nyugalom és az életöröm?
– Bár fiatal koromban nem mindig voltam optimista, sok gondom volt, nem volt elég önbizalmam, de úgy 60 éves koromban elhatároztam, hogy ennek vége, az idő szűkül, igyekszem minden jó dologba belekapaszkodni.
Egy interjúban arról beszéltél, milyen kemény voltál magaddal szemben a színpadi munka során.
– Nem szeretek hibázni. Nagyon szerettem próbálni, premier előtt viszont borzasztóan ideges voltam. Utána az előadásokon már megnyugodtam. Aztán láttam, hogy a kollégáimnak sem könnyű, rá kellett jönnöm, így működik ez a pálya. A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor a Lear király bemutatója volt Miskolcon. Major Tamás játszotta a címszerepet, aki a premieren olyan ideges volt, a hangja reszketett, a teste remegett, arca hófehér volt. Amikor elkezdődött az előadás, ott álltunk a színpadon – én Gonerilt játszottam – és azt gondoltuk, hogy itt 5 perc múlva lemegy a függöny. A jelenet végére visszajött a hangja, minden rendeződött. Csodálatosan játszott. Én akkor 40 éves voltam és rájöttem, a lámpaláz nem fog elmúlni, sőt fokozódni fog. Amikor az utolsó, még igazán nagy szerepemet játszottam Tóth Krisztina Pokémon go című darabjában a Rózsavölgyi Szalonban, olyan idegállapotban voltam, hogy azt hittem, nem fogom túlélni, felment a vérnyomásom, rosszul voltam. Természetesen, ahogy beléptem a színpadra, minden elmúlt, lejátszottam az előadást hiba nélkül, aztán mondtam a többieknek – gyerekek, ez volt az utolsó, én többet színpadra nem lépek… Azóta is játszom!
Láttalak a Nemzetiben a remek Macskajátékban Cs.Bruckner Adelaida szerepében.
– Szeretem az előadást és nagy szeretettel vagyok Blaskó Péter iránt, ő a fiam a darabban, Csermlényi Viktor, Orbánné örök szerelme. 40 éve a fiam volt a Csiszár Imre rendezte emlékezetes Peer Gynt előadásban. Sokat játszottunk együtt. Szintén Miskolcon a Ház a város mellett című Sarkadi darabban ő volt a férjem. Az előadás úgy kezdődött, hogy hazajön és megöleljük egymást. Irigyeltem Pétert, hogy ő olyan nyugodt, mosolyog, engem is nyugtat még a bemutató előtt. Aztán jött a premier, Péter megölelt és azt éreztem, hogy dang-dang, így ver a szíve ... Hát, te is sorstárs! -gondoltam .
Kevés olyan művész van, aki annyi színházban játszott, mint Te. Ha jól számoltam 7 vidéki teátrumban voltál tag rövidebb-hosszabb ideig. Hol érezted legjobban magad?
– Pályám legfontosabb időszaka Miskolc, itt 10 évig voltam és Kaposvár, ahol 5 évadot töltöttem. Én társulati ember vagyok, mindig olyan színházba mentem, ahova hívtak és ahol új lehetőségek vártak. Miskolcon Csiszár Imre új társulatot szervezett, Kaposváron az indulásnál voltam ott, amikor Zsámbéki a Főiskoláról odakerült, Mirandolina szerepét osztotta rám. Pécsett Sík Ferenc rendezte Illyés Gyula, Hernádi Gyula darabjait. Érdekes színházat csináltak. Ezután mentem Szolnokra Székely Gábor hívására. Két évadra a Nemzeti Színházhoz szerződtem Csiszár Imre igazgatása idején. Debrecenben kezdtem a pályámat és a Budapesti Kamaraszínház bezárása után már sajnos, sehol nem voltam társulati tag. Jó színházi időszakban éltem, a közönséget érdekelte a színház, fontos volt az életükben, vidékre is elutaztak a fővárosból egy-egy híressé vált előadásra.
A Budapesti Kamaraszínházban sok darabban láttalak, ez volt az első hosszú fővárosi szerződésed?
– Egyedül neveltem a lányomat, aki ekkor 10 éves volt és elkövetkezett az első időszak az életemben, amikor fontosabb lett az együttlét, mint a pálya. Ha belegondolok, addig soha nem voltam vele este. Nemrég találtam meg azokat a kazettákat, amiken mesét mondtam neki. Elalvás elött azokat hallgatta. A színészmamák gyerekeinek nem könnyű az élete. Szerencsére találtunk Miskolcon egy csodálatos asszonyt, Rózsi mamát, aki 10 évig volt velünk, még Pestre is feljött utánunk.
Gyönyörű, töretlen pálya a Tiéd, volt-e olyan szerep, amit nem játszottál el, de szeretted volna?
– Soha nem kértem szerepet, mindig kaptam. Jó volt Shakespeare-rel, Moliere-rel, Goldonival tölteni az életet.
Könnyen tanultál szerepet?
– Könnyen. Régebben másfajta színházi rendszer volt, főleg vidéken. Ha bemutattunk egy darabot, azt kijátszottuk. Most szánom a kollégákat, van egy előadásuk a hónap elején és a következő a másik hónap közepén. Természetes, hogy a világ változik és változik a színház is, a játszási mód, eltolódtak a hangsúlyok, úgy tűnik, most sokkal nehezebb a pálya. Egyre kevesebb társulat van, pedig a „csapat” nagyon fontos összetartó erő, hogy az esti előadás csodálatos legyen.
24 filmben játszottál és napjainkban egy tévé sorozatban, A mi kis falunkban Joli nénit alakítod. Szereted a filmezést?
– A kamerával nem voltam jó viszonyban. Amikor főiskolás voltam Szabó István, akivel egy évfolyamba jártunk a vizsgafilmjét velem forgatta. Az jó volt, de a továbbiakban rá kellett jönnöm, hogy én színházi színész vagyok, fontos a próbafolyamat. Úgy látszik, a filmezéshez, másfajta képesség kell és bár szerepeltem néhány filmben, tévéjátékban az idegrendszeremet nagyon megterhelte, hogy egy perc alatt kellett váltani, „tessék”, mondta a rendező, s már forgott a kamera. Szerencsémre A mi kis falunkkal más a helyzet. Boldog vagyok, hogy belekerültem. Kapitány Iván addig nem enged ki egy jelenetet, amíg igazán nincs rendben. Jó színészek, nagy kedvvel játszanak benne, szép helyen játszódik, kedves, bájos, szerethető emberekkel.
Szép íve volt a pályádnak, bizonyára volt olyan kedves szereped, amire jó visszagondolni.
– Vannak szerepek, talán 5-6, amikre azt mondom, jó, ezek rendben voltak, ám közülük egyetlen egy, A szecsuáni jó lélek mindig megdobogtatja a szívem. Káprázatos szezon volt Miskolcon, amikor játszottuk. Ez volt az a szerep, amely életem fő problémájával foglalkozott, milyen fontos jónak lenni és milyen nehéz. Életem különösen boldog időszakában játszottam el a kettős szerepet, a lányom 3-4 éves volt, és még ma is vissza tudom hozni azt az örömteli érzést, ami akkoriban eltöltött. Brecht mindig is kedvencem volt és mára letisztult bennem, adni, adni kell, segítséget, örömet. Ha egy kollégám játéka tetszett, azonnal felhívom és elmondom. Adományokat is küldök, sokat már nem tudok, de jó helyre szívesen adok.
Tudom, életed nagy boldogsága a lányod után – akinek már a születése is csoda volt, hiszen azt hitted, hogy nem lehet gyereked – a két unokád. Mesélj róluk!
– Viszonylag későn lettem nagymama. A barátnőim unokáik iránti rajongását elnézően kezeltem, ám amikor megszületett az első saját, olyan boldogság töltött el, amit csak a szerelemhez lehet hasonlítani. Boldog voltam, hogy a lányomnak szüksége van rám, mert hamar visszament dolgozni, aztán jött a második fiú és örömmel mentem értük az óvodába, amikor nagyobbak lettek és már közelebb laktunk egymáshoz gyakran aludtak nálam. Most már, ahogy nőnek, kevesebbet látom őket.
Azért van tele a lakásom a képeikkel, mert ha valami szomorú gondolatom támad, csak rájuk nézek és azonnal jókedvem lesz. A korom megtanított arra, hogy feltétel nélkül szeressem őket és örüljek, ha átölelnek.