A színészek játéka és az előadás látványképe, jelmezei és az elhangzott énekek remekül berántottak minket abba az őrületes macska-egér játékba, melyet tűkön ülve követhettünk végig, bár tudtuk, mi lesz a végkimenetel.

A előadás során különböző információk voltak kivetítve az adott karakterekről, esetleg az események hátteréről. Ezzel is jobb belátást nyerhettünk nézőként abba a történelmi időszakba, emellett jobban át tudtuk élni az I. világháború előtti „vihar előtti csendet”. A végére pedig, mikor választ kaptunk arra a bizonyos kérdésre, hogy ki miatt is kezdődött el a világháború, egy remekül felépített, összetett kép tárult elénk az akkori borzalmakról.

Bár tudtuk, hogy Raszputyin a főhős, és talán ő volna a pozitív szereplőnk, mégis akadtak olyan jelenetek, melyek ezt megkérdőjelezték, például amikor örömlányt vásárolt – aki határozottan gyermek volt még –, mégis ezek a homályos pillanatok tették az előadást még érdekesebbé, rejtelmesebbé.

A történet a viharos 2024-ből visszatekintve elgondolkodtatja az embert, hogy valamin talán kéne változtatni, hogy ne kerüljünk olyan sorsra, mint az előadásba illesztett vetítésben felsorolt sok-sok ártatlan ember. 

A Raszputyint 2019-ben mutatták be, és bár azóta rengeteg újításon ment keresztül, az élmény megmaradt ugyanolyannak, hisz a közönség a végén nem véletlenül ünnepelt „visítva” – hogy éljek Boros Kinga szavaival, aki az előadás utáni szakmai beszélgetést vezette.

A családias beszélgetés során világos válaszokat kaptunk az előadás lényegét, felépítését és hátterét illetően. A csipkelődéssel induló beszélgetés mintha megidézte volna végül az előadás barátságos vonulatát, melyet a statiszták segítettek meg azzal, hogy kávét, esetleg pezsgőt, vodkát vagy akár rózsát osztogattak a nézők körében.