Motívációm az előadás elkészítésére legalább annyira személyes és kétségbeesett, mint maga az utazás, amire Madách invitálja olvasóit. Választ akarok az életem értelmére, de tudom, hogy ez a válasz nem létezik, és ha létezik is, a nagy összefüggést sosem érthetem meg egyként, egyetlen pontosan megfogalmazott állításként. Próbálkozunk, elbukunk, újra próbálkozunk, ismét elbukunk egészen addig, míg az életünk egy átlagos kedd délutánon váratlanul véget nem ér.

Hinnünk kell, hogy az emberiség képes a fejlődésre, tanul és jobbá lehet. Fejlődhet az egyén és fejlődhet a társadalom, akarja gondolni oly erősen a szerző, és szeretném gondolni én is. Ádám és Éva útja Madách művében a sötét tónusok és kilátástalanság ellenére romantikus, kerek és jól követhető ívet ad ki, de a darab nyelvileg is fényesre csiszolt felszíne alatt a teremtés és a rombolás szavakba nem önthető emberi és szakrális erői izzanak.

Alkotótársaimmal minket az érdekelt, hogy minél több járatot nyissunk ezen a szöveten, és ezekbe behatolva olyan előadást hozzunk létre, amelyben nem nemzeti drámánk nyelvi és szerkezeti bravúrjai előtt hajtunk fejet, hanem megengedjük magunknak, hogy segítségével asszociáljunk, mellérendeljünk, felnagyítsunk részeket, problémákat, és ezzel új utazásra invitáljuk azokat, akiket hasonló kérdések foglalkoztatnak.

Székely Kriszta