Január vége, olvasópróba. Öt színész, öt szerep. A figurák első lépése afelé, hogy alakot öltsenek, de még nagyon távol állnak a végső formától. Az első találkozás a szövegkönyvvel. Néhol nevetés, néhol meghökkenés, csodálkozás, hitetlenkedés. Nehéz rögtön egyben látni, és megérteni, mit is rejt a történet.
A színészek kérdeznek, a rendező válaszol. Ekkorra ő már sokat foglalkozott a darabbal, és van róla egy látomása. Ő lesz a karmester ebben a játékban, neki tudni kell felelni a miértekre a próbák során, és most, a bemutató előtt is.
Sipos Imrével, a Kolpert úr rendezőjével Havasi Renáta beszélgetett.

- Miért a Kolpert úr? Mi fogott meg benne?
- Az, hogy arról a 21. századi ürességről szól, ami az én korosztályomnak és a nálam fiatalabbaknak az alapvető problémája. A média rengeteg ingerrel bombáz bennünket, sugallja, hogy mit kell gondolnunk, mit kell éreznünk. Miközben az ember igyekszik megfelelni ennek a képnek, a lelkére egy kéreg nő, elmagányosodik, ugyanakkor az ingerküszöbe megnő: már mindent látott, mindenen túl van, nem tud mire reagálni.
Én azt gondolom, hogy a művészet valamilyen módon mindig Istent keresi. Hívő emberként nekem fontos, hogy ez a darab pont Isten hiányáról beszél. Egy istenhívőnek mindig van perspektívája, a Kolpert úr szereplőinek nincs.
Tulajdonképpen ez az előadás szórakoztató módon mutatja meg az ürességet: egy ugratásokkal tarkított történetet látunk, aminek a végére kiderül, hogy a viccek mögött jóval több rejtőzik. Reményeim szerint ennek hatására a néző magába néz, és talán a világot is máshogy fogja látni.

- Szórakoztató? Számomra nem egyértelmű a válasz...
- Persze, mert a jelenetek és a végkifejlet ismeretében nehéz eldönteni, hogy merjünk-e nevetni, vagy sem. Mindig arra kell gondolni, hogy milyen volt, amikor az ember először találkozott a darabbal. Mert a néző először találkozik vele. Ő nem olvasta, nem tudja, honnan hová tart, mi a vége, milyen csavarokat rejt a történet. Én ezért biztos vagyok benne, hogy a közönség alapvetően a humorát fogja venni.
Ahogy végiggondolom a próbákat, be kell látnom, Imrének igaza van. Rengeteg szituáció volt, amikor kitört a nevetés nem csak belőlünk, hanem a színészekből is. Helyzetkomikum, jellemkomikum egyaránt megjelenik a színpadon. Voltak persze a megoldási kísérletekből fakadó egyszeri röhögések is, de alapvetően sok mosolyt fakasztó pillanat megmaradt, és kimondottan várom, hogy azokhoz a részekhez érjen az előadás. Ha valamin még a sokadik alkalommal is jól szórakozom, akkor vélhetően a meglepetés erejével társulva még erősebb lesz a hatása.

- Komédia? Vígjáték? Játék? Többféle műfaji meghatározást is találtam a Gieselmann-darabhoz. Mi az igazság?
- Az én szememben ez egy abszurd komédia. Sokaknak Ionesco vagy Mrożek ugrik be erről a műfajról, ám én a Kolpert urat egy pinteri abszurdhoz hasonlítanám: alapvetően realista előadás, ahol azonban csak látszólag van minden a legnagyobb rendben. A színlapra - nem véletlenül - azt írtuk, hogy játék … részben.
Játék … részben. Nem tudni, mi igaz és mi nem, nem lehetünk biztosak abban, ki tréfál és ki nem. A színpadon csak játsszák az életet, de az is lehet, hogy az a játék véresen komoly. Adott két férfi és két nő. Két (házas)pár. Egy átlagosnak számító vacsorameghívás kevésbé átlagos fogadtatással. Ellentétes karakterek, így lehetetlen mindenkivel szimpatizálni. Mi „választunk", ők változnak. Az orrunknál fogva vezetnek bennünket. De mitől lesznek mégis mindannyian szerethetők?

- Attól, hogy esendőek, ami igazán csak a végére derül ki: akit a néző végig nem szeret, netán kinevet, annak lesz igaza; és eltávolodik attól, akit eleinte kedvel. Az utolsó képben láthatjuk, mennyire egyedül vannak, szeretetre szorulnak mindannyian. Az igazi áldozat Bastian. Ő a lelkiismeret, minden szereplő lelkiismerete. Az egyetlen, aki más, mint a többiek, akinek a viselkedése nem fordul át.
- Ne felejtsük el, hogy van egy ötödik figura is, aki szintén kilóg a sorból: látszólag normális, nélkülöz mindenfajta agresszív megnyilvánulást. Megjelenése színt hoz a térbe, jelleme éles kontrasztot alkot a többiekkel szemben.
- Színészi értelemben a Pizzás a tejföl ... az a szerep, amire minden színész vágyik, mert viszonylag kevés munkával nagy sikert lehet elérni benne. A dramaturgiához hozzátartozik, hogy kell egy kívülálló alak is. … és végül meghatározó figurája lesz az eseményeknek.

- A díszlet szürke falát a berlini fal egy darabja színesíti. Van annak jelentősége, hogy a történet helyszíne Németország?
- Egyáltalán nincsen. Bárhol játszódhatna, akár Magyarországon is. Az európai átlagtól mi le vagyunk maradva az elmagányosodásban, de az alapproblémánk ugyanaz. Talán még nem futottunk ki az időből, észhez lehet kapni, talán nálunk nem történik meg.
A díszletet Szlávik Istvánnal közösen találtuk ki. Én egy high-tech lakást szerettem volna látni a maga minimalista stílusával. Egy színházban persze sok praktikus dolognak meg kell felelni (ne zörögjön, stabilan álljon a lábán, jó legyen a takarás), ami sok kompromisszumot jelent, de szerintem jól sikerült a játéktér, és jól is tudjuk használni.
Már az olvasópróbán felmerült néhány technikai kérdés. Volt, amivel többet kellett szöszmötölni a kelleténél, de akadt, aminek rögvest megszületett a megoldása. A verekedés például elsőre jól sikerült, de az egyszerűnek tűnő eszegetés, iszogatás megakasztotta az eseményeket. A közönség közelsége miatt nem lehet elmismásolni a dolgokat, hiszen minden apróság látszik, de az sem lehet megoldás, hogy a kényesebb helyzetek háttérbe, netán takarásba kerüljenek.

- Te hogy érzed? Volt olyan szituáció, amitől tartottál, mégis könnyedén átlendültek rajta a színészek?
- Könnyű lendülés nincsen, mert nagyon melós volt az egész. A meztelenséggel való találkozás az első pillanatban alapvető problémaként merült föl, viszont a jó próbafolyamatnak köszönhetően a színészek a végül természetesen tudják viselni, sőt, mondták, hogy lehet bátrabb a világítás. Rendezőként ez jó érzés, hiszen ezzel kicsi térben csínján kell bánni (és csínján is bánok), ugyanis a néző számára a meztelenség nem lehet sértő, csak szép.

- A színlapon az áll, hogy csak 16 éven felülieknek.
- Azt is írhattuk volna, hogy felnőtteknek, de az túl elrettentő. Egy 16-17 éves fiatal képes ezt az előadást befogadni, mert ő már egy ilyen világban él. Talán még van rá mód, hogy ha megmutatjuk neki, hová vezet ez az út, akkor megtorpan, és visszafordul. A darabbéli embereknek nincsenek egzisztenciális problémáik. Jól élnek, bármit elérhetnek, és mégsincs az életükben semmi, amit értelmet adna a létüknek …
Ahogy kikapcsolom a diktafont, Imre megkérdezi: - Te szereted az előadást? Ha azt felelném, hogy nem, az nem lenne igaz, mert látom az igazságát. Errefelé tart a világ, és veszélyesen közel a perc, amikor majd mindezen alig-alig hökken meg valaki. Amikor az unaloműzés ezen fajtája normális, elfogadott, mindennapos lesz. A színpadi alakok nem idegenek számunkra, félelmeik, gyengeségeik, kedves vonásaik visszaköszönnek részben bennünk, részben ismerőseinkben. Választunk közülük, és drukkolunk neki(k).

Humorral, izgalommal fűszerezve nézünk tükörbe, és bízunk benne, hogy az ott látott kép hatására minél többen indulunk egy másik ösvényen.