„Az észt drámaíró mestere a szatírának. Egyik legjobb, 1969-ben írott szatírája Az emlékmű. Liives ragyogó ötletének – egy kisvárosban felbukkan egy határozott fellépésű szélhámos, aki a város főterén a saját emlékművét kezdi építeni – szinte minden lehetőségét felhasználta a gyávaság, a szűklátókörűség kipellengérezésére.

A kitűnő észt szatíra színpadán mintha Hlesztakov vagy Osztap Bender mai leszármazottja kelne életre. Ugyanis nem mindennapi szélhámos őkelme, aki a kisváros figyelő szeme előtt készül saját szobrát a főtéren elhelyezni, meglehetősen sok vizet zavarva – különösen a fejekben. Mert szokatlan tevékenysége véleményezésre kényszerít – s ez nem megy valami könnyen a városka notabilitásainak: főtitkároknak és főépítészeknek, műtörténészeknek és múzeumigazgatóknak, szerkesztőknek és újságíróknak, vagyis mindazoknak, akik az efféle vidéki kisvárosok felelős posztjain találhatóak.

Abakus, különös kalandor és groteszk «népboldogító»… A kisvárosi múzeum pang, a fiatalok nem tisztelik közhelyekbe menekülő szüleiket, a sajtó eseménytelen, a felelősök kölcsönöket és szívességeket kérnek és kapnak egymástól, a hangszórók recsegnek, a történés pedig ara vár, hogy «végre történjen is valami»!

Ez a szabados, gátlástalan művész-vagány valóban hozhatna friss levegőt a városkába… Abakus azonban dilettáns, szélhámos, lebukásra termett pimasz; a késleltetés gyönyöre éppen abban van, hogy a kisváros társadalmi motorjai még pöfögnek – értekezlet, ülés, szakvéleményezés, vita, szoborleleplezés, érdekhajsza - , zakatolnak előre, holott mindennek már semmi értelme.” (részletek a műsorfüzetből)