„A Tomcsa Sándor színház nagyszínpadán kialakított nézőtérre beözönlött a közönség és valamivel több mint egy órán keresztül figyelt. Figyelte hogyan lesz egy színészből egy harmincas éveiben járó szellemi fogyatékos. Figyelte, hogyan lesz ebből a szellemi fogyatékosból egy meg nem értett zseni. Figyelte, hogy lesz a zseniből rémült félember. Majd újra gyermeteg lelkű, megtört, szellemileg visszamaradt, harmincas éveiben járó egyén. Majd néma csend, taps és a kör bezárult. A színész kilép, meghajol, kimegy. (…) Kulcsár-Székely Attilának sikerül megragadnia azokat a finomságokat, azokat az apró jellembeli változásokat, melyek meghatározzák Charlie fejlődésének, átalakulásának egyes szakaszait. Az előadás ívét és feszességét épp ez az átalakulás adja. Bár néhány ponton a színész mintha elveszítené a karakter fogódzóit és kiesve a szerepből, csak kifele játszana, általánosságban véve sikerül fenntartania a nézők figyelmét és tudatosan végigvezetnie őket azon az úton, mely kicsit Charlie szemén keresztül mutatja meg nekünk a világot.”

Orbán Enikő