A színházi munka mellett pedig - képzőművész lévén - remek festőként, zseniális portréfestőként volt számon tartva. Az egy éve elhunyt alkotó festményeiből és néhány színházi plakátjából nyílt kiállítás szerdán, az idei Partiumi Magyar Napok nulladik napján a Szatmárnémeti Művészeti Múzeumban.

Az egybegyűlteket Szőcs Péter múzeumigazgató és egyben a PMN-t szervező Identitas Alapítvány elnöke köszöntötte, rámutatva: a régió legnagyobb magyar kulturális-szórakoztató rendezvényén mindig nagy figyelmet fordítanak arra, hogy egy-egy jeles alkotó műveit - akár életművét - a szatmári közönség elé tárják. Mint kiderült, most a művész tavalyi halála az idei kiállítás apropója.

“A kormány olyan intézkedéseket készül hozni, amelyekkel a kultúrát nagyon nehéz helyzetbe hozzák, ezzel a rendezvénnyel is azt bizonyítjuk, amit mindig is mondtam. Nem elég egy közösségben csupán aszfaltozni, betonozni, hanem életet kell adni neki. A városunk igazi értékét a benne élők és alkotók adják. Örülök, hogy Szatmári Ágnes most hazatért, hiszen egy olyan művészről van szó akinek nem csak a neve szatmári, hanem minden alkotásából kiérződik, hogy mennyire szerette a vidéket és az itt élő és dolgozó embereket” - mondta a megnyitón Kereskényi Gábor polgármester.

Bessenyei Gedő István, a Harag György Társulat művészeti igazgatója emberi és színházi alkotói szempontból is emlékezett a művészre. Felelevenítette Szatmári Ágnes személyiségét, környezetét, emlékeit a pillanatról, amikor róla is portré készült. Szatmári a Harag György Társulat örökös tagja tíz éve, bár akkor - miután Magyarországra költözött, eltűnt a színház látóköréből - személyesen nem vehette át az akkori igazgatótól, Bessenyei Istvántól az erről szóló oklevelet.

“Szatmári Ágnes alakját, kedves, elegáns, finom személyiségét gyerekkorom óta őrzöm magamban, pedig csak néhányszor találkoztunk: akkor, amikor megfestette rólam a jelen kiállítás anyagában is látható portrét, amelynek ezt a címet adta: Fiú kalappal. A nála töltött délutánok, kellemes, fényes szigetlankai lakásában, valóságos terápiaként hatottak rám. Valahogy egész lénye ott vibrált a levegőben, az egyre fáradtabban mosolygó napsugarak között” - mondta az igazgató. Rámutatott: színészportréi nem csak jól sikerült alkotások, hanem bizonyítékok arra, hogy mennyire ismerte őket. “Hogy milyen hihetetlenül lényeglátó tekintettel ragadott meg mindenik modelljéből valamit, csak az tudja igazán, aki ismerte őket: Nagy Izát, Nádai Pista bácsit, Ács Ali bácsit, Elekest, édesapámat – és mindazokat, akiket saját tekintetének teremtő fénytöréseiben örökített meg nekünk. Szatmári Ágnes jobban ismerte őket mint bármelyikünk. És nem csupán azért, mert kollégájuk volt, hanem mert nem pusztán nézte, de meg is látta őket, méghozzá valami egészen lényegi vonásukon keresztül. Volt ideje figyelni, hiszen hihetetlenül gazdag díszlet- és jelmeztervezői munkássága egybeesett a társulatunk szatmárnémeti hőskorával: az 1953-ban alakult társulatnak még nem, de az 1956-ban történt Szatmárra költözés nyomán létrejött Szatmári Állami Magyar Színháznak már alapító művészei közé tartozott: az első szatmári évad tavaszán debütált jelmeztervezőként, nem is akármilyen rendezőpáros stábjában: a

Szabó József Ódzsa és Farkas István rendezőpáros Rómeó és Júliájának társalkotójaként. A következő évadban már Harag Györgynek is tervez jelmezt, majd egyre gyakrabban díszleteket is. Valóságos óriásokkal dolgozott együtt, míg észrevétlenül ő maga is azzá változott. Neve örök referenciapont, „a tervező” invariánsa, prototípusa ő, akiről legendákat meséltek, sőt, ódákat zengtek kortársai. (...) Páratlanul gazdag életműve volt: 140 előadás tervezője volt (4-nek díszlet-, 71-nek jelmez- és 65-nek díszlet és jelmeztervezője volt). Színészeket megszégyenítő számok ezek, a legjátszottabb kortársai közül is kevesen közelítették meg őket valaha. Szatmári Ágnes életpályája kétségtelenül a leggazdagabb egyéni életmű a társulat történetében – neve örökre elválaszthatatlan alkotóközösségünktől” - fűzte hozzá.

A megnyitón Fetykó Erika, a kiállítás kurátora beszélt Szatmári Ágnes karrierjéről, művészetéről. “Szatmári Ágnes mondta: A képzőművészet iránti érdeklődésemet családi örökségképpen kaptam. Apai nagynéném, Szatmári Jolán volt a rajztanárom, e nem csak az enyém, aki akkor rajzolni tanult a városban, hozzá járt, de nem csak rajztanár volt, nagyszerűen festett, sakkozott.
Családjában apai nagyapja, Szatmári Géza volt a színház díszletmestere és ezek festését is ő kivitelezte. Halála után fia, Béla vette át a munkáját. Mondhatni azt is hogy Szatmári Ágnes családi hagyományként kapja a festészet iránti szeretetet. A Ion Andreescu Festészeti Főiskola elvégzése után hazajön Szatmárra, 1957-ben kerül a színházhoz, ahol több mint 30 éven keresztül tevékenykedett” - mondta a kurátor.

Rámutatott: színházi tevékenysége mellett mindig talált időt és energiát a festésre is. Jellegzetes stílusát könnyen kialakította, egyéni festői hangvitele hamar felismerhető. Határozottan fejezi ki véleményét környezetéről munkáiban, mégis érezni az együttérzést alanyaival szemben. A vásznak festékrétegei alól mély érzéseket és erős emberszeretetet érezni. Legyen az alkotás tájkép , portré vagy csendélet a festőnő személyisége átsüt a vásznán. Színhasználata, kompozíciói összetettek, tömörek, néha mégis légiesnek hatnak.